wiened

Onnan mindjárt a suliba mentem, mert kettőkor órám van. Hát nagyon jól éreztem magam ezen az órán. Rendes a tanárnőnk, meg tényleg úgy tanít, hogy játékon keresztül, tehát ami a gyereknek is jó. Az órán kb. 10-en vagyunk, egy félkörben ülünk. Mindenki kapott egy hangszert (xilofon, triangulum, ütögetők, meg ehhez hasonlók, nem tudom pontosan a nevüket) és a tanárnő volt a ’karmester’. Mindenkinek úgy kellett a hangszert használni, ahogy mutatva volt. Ezt így elég nehéz leírni, de az a lényege, hogy egyszerre több mindenkinek kell ’integetnie’, hogy mit csináljon a hangszerével. Az ütemet, azt, hogy halk vagy hangos legyen. Miután ő elmutogatta, mindenki cserélt hangszert, és mindenki sorra került a karmesterkedésben is. Elég érdekes volt, valaki ugrált (azt jelentette, hogy hangos) is, mert egyszerre nehéz volt 8-9 embert irányítani. Aztán pedig nem mutogatott semmit, hanem a járásáról kellett leolvasni, hogy mit akar és annak megfelelően kellett a hangszert használni. Ha lábujjhegyen járt, akkor halkan, ha hangosan toppantott, akkor hangosan, ha futott, akkor gyorsan stb. Itt is mindenki sorra került. Hát ezt tettük ezen az órán.

Aztán este 7-re beszéltük meg a találkát. Gyors ettünk-ittunk és útra keltünk a nagy buliba. Háromnegyed 9-re értünk oda, de már annyian voltak, hogy nem volt ülőhely, de álló se nagyon. Rengetek ember volt. 9-kor kezdődött a karaoki, két nagy kivetítő van, így mindenki tud énekelni.
Buliban:
Én és a kubám:
A koktél árakat már meséltem, tényleg úgy van. Nem tudom, hogyan éri meg, de ők tudják. (Aki tudja, hogy mit dolgozok: a munka ártalma.) Elég jó volt, de tényleg nyomasztó az a sok ember, hogy nem tudsz egy percig úgy megállni, hogy ne mennének neked, vagy ne löknének fel, meg ehhez hasonlók, ezért már fél 11 fele haza is mentünk az Ágival.